Neked, nekem, nekünk ~ egyperces

POSTED ON: 2014. szeptember 10., szerda @ 8:28 | 0 comments

kezdésnek egy nagyon lágy kis izével jöttem, ami remélem nem veszi el a kedveteket a blogtól. lesz még jobb is, de úgy éreztem, először kicsit bele kell rázódnom ebbe, és csak azután ugrani a mély vízbe, miután megmártóztam a térdig érőben.
egyébként köszönöm a három követőt, leginkább hozzátok beszélek most, és azokhoz, akik még olvasnak, de nem iratkoztak fel, és amúgy nem tudom, hogy van-e ilyen, de ha igen, akkor hozzád is szólok.


A számat rágva nézek magam elé, nézem őt, ahogy kifejezéstelen tekintettel bámul ki az ablakon. Annyira szánalmas és tökéletes egyszerre, hogy nem tudom elszakítani a tekintetem tőle. Várom, hogy rám nézzen, és megjegyezze, mennyire csinos vagyok ma, mennyire megnőttem, mennyire megváltoztam a legutolsó találkozásunk óta, ami talán hét éve lehetett. Valami dicséretre várok, egy kedves szóra, ami felszakíthatja bennem azt a rohadt gátat.
Többször is megköszörülöm a torkom, de nem figyel, én pedig szívesen rúgnék belé, hogy érdekeljem, vagy legalább úgy tegyen, mintha érdekelném. De nem teszem meg, pedig kéne.
Annyira érzelem kavarog bennem, és mind annyira ellentétes, és fájdalmasan szép, hogy képtelen vagyok megszólalni. Ülök, egy kicseszett gumiszobában egy pasassal, aki nem mutat érdeklődést felém, de azért én még reménykedek a lehetetlenben, mint valami idióta. El kéne mennem, elsétálnom, és vissza se néznem, de nem bírok megmozdulni. Mintha a lábamat a székhez kötözték volna egy dróttal, aminek két éle könnyűszerrel belevág a húsomba. Fáj mindenem. A végtagjaim, a nyakam, a hasam, a hátam, de legfőképp a szívem. Dühömben sírnék, és az asztalt kaparásznám, miközben sikítozva közölném a fazonnal, hogy kapja be, és dögöljön meg, és soha többé ne keressen, mert nincs szükségem rá. Magamba fojtom mindezt. Mindent, amit ki kéne mondanom, az arcába kéne vágnom, de egyébként tudom, hogy nem érdekelné. Ezért inkább csendben maradok, és tovább nézem őt, várva a nagy semmire, a nagy valamire, a csodára, és a többi csalódásra. Várok rá. Várom, hogy megszólaljon, észrevegye, hogy én vagyok az, és hogy tényleg én vagyok, és visszajöttem hozzá, mert szüksége van rám, nekem pedig rá. Szüksége van a lányára, nekem az apámra, és nekünk egymásra.

← Older / ♥ back up ♥ / Newer →